Munkahelyemen volt olyan régebben, hogy Fitnessz Program. Ez azt jelentette, hogy minden nap délelőtt, tízórai időben megjelentek markos legények és leányzók valami futárcégtől és becipeltek mázsányi mandarint, almát, körtét és banánt.
Mivel az úgynevezett "blogom" - valójában nekem nincs blogom, mivel nem vagyok blogger - eredeti célja emlékek rendszerezése, folytatnám célratörően, egy immár 34 évvel ezelőtti emlékkel.
Kevéssé ismert, de Bulgária fővárosának van magyar névváltozata: Szeredőc. Mivel azonban a magyar nyelvhasználatból 200 éve kikopott ez a szó, maradjunk a Szófia elnevezésnél a továbbiakban.
Kedvenc irodalmi művem egy magyar regény. Címe Kazohínia. Írta Szathmári Sándor (1897-1974), gépészmérnök. Igazi egykötetes író, mert bár írt más is, többi műve szürke, érdektelen, a Kazohínia viszont igazi remekmű.
Mivel 1986-1992 között életvitelszerűen Bulgáriában éltem, sikerült átélnem a bolgár kommunista uralom utolsó éveire jellemző kisebbségellenes üldözést is, különösen annak csúcsát 1989 nyarán. Bár mindvégig Szófiában voltam, ahol az üldözött kisebbségeknek nem igazán éltek képviselői, a hangulatot sikerült átéreznem.
A kommunizmus fő baja nem a gazdasági abszurditása és kegyetlen politikai praktikái. A gazdasági abszurditás is önmagában elég baj, a kegyetlen politikai módszerekről nem is beszélve. Azonban van egy még nagyobb gond: a rendszer erkölcsi tarthatatlansága.
Mivel itt vagyok már majd fél éve és nem vagyok blogger, s most lett meg a századik bejegyzésem, s már nem tudom, hogy sokáig aktív maradok-e, ideje levonni így egyes statisztikai következtetéseket.
Akit érdekel milyen volt Bulgária fővárosa pontosan 10 évvel ezelőtt:
Nem általában a zenéről akarok beszámolni. Bulgáriában ugyanúgy van egy szűk komolyzene-kedvelő réteg, mint bárhol máshol. S ugyanúgy vannak a legkülönbözőbb zenei stílusokat prezentálók és kedvelők. Magyarországgal összehasonlítva talán csak azt érdemes megemlíteni, hogy Bulgáriában érezhetően több a népzene- és a dzsezz-kedvelő.
Mostanában felfigyeltem, hogy itt többen mindenféle ételreceptekkel zaklatták az olvasókat. Bevallom, nekem is van két kevésbé ismert "hobbim": az egyik az ételek, a másik a női divat. Egyiket sem szoktam széles körben terjeszteni magamról, mert előfordult már, hogy buzinak lettem minősítve fentiek miatt. Gyorsan hozzáteszem tehát a félreértések elkerülése végett: 101 %-ban heteroszexuális vagyok!
Kitenben voltunk, ez ma egy város, akkoriban azonban Primorszko város része volt. A lényeg: a bolgár tengerpart déli részen helyezkedik el.
1992-1997 között életvitelszerűen Bulgáriában tartózkodtam.
Úgy 15 éves koromtól nagy híve voltam az alternatív formák keresésének az irodalmi önkifejezés terén. Persze ez részben korosztálybeli betegség volt, de végülis ma is szeretem ezt. Célom az volt, hogy az agyam érzéseit reprodukáljam, minden felesleges sallang nélkül. Agyversnek neveztem el a műfajt, ami egyébként abszolút nem új műfaj, de én szerettem volna saját magamnak kitalálni egy új nevet... talán megbocsátható akkori koromat figyelembe véve. Voltak egyébként példaképeim voltak, de nem mondom a nevüket, mert sosem éreztem magamat elég jónak, hogy követőjüknek nevezzem magamat. De ez mindegy, én úgy éreztem és ma is úgy érzem, hogy a műfaj eléri célját.
Akár Szeredőcről, a sötét Balkán kellős közepéről, akár Guadalcanalról, a csendes szigetről, akár Afrika partjairól, Lanzarotéről, akár a szeles Antiguáról vagy Barbadosról, akár a szürke Budapestről, akár a rabigában szenvedő Havannából mondom, ugyanazt hangoztatom: a kapitalizmus problémáinak az oka a nem elegendő kapitalizmus, tehát a kapitalizmus problémáira a megoldás: több kapitalizmus.